Tudtam..éreztem, hogy nem szabadna, de az ujjam magától kattintott és a szemem magától olvasta a sorokat. A szívem ordibált, hogy "ne..ne tedd kérlek..ha valami olyat találsz akkor lehet többet nem bírok ki." De az ujjam még mindig kattintgatott és a szemem olvasott az agyam pedig csak dolgozta fel az eseményeket. Volt amikor meg-meg álltam és úgy éreztem, jó akkor most inkább megnyomom a kis "x"-et a sarokban, de az ujjam nem engedte, inkább a cigis-doboz és az öngyújtó felé nyúlt és utána kattintgatott tovább. A végéről az elejére értem, minden egyes betűt és számot elolvasva és egy könnycsepp gurult le az arcomon..nem több, mint egyetlen könnycsepp. Olyan magányosnak tűt, mint én magam. Abban az egy könnycseppben láttam az elmúlt egy évet. Láttam mindent, a lábon lőtt kisfiút, a másik kisfiút aki tehetetlenül áll és nézi,hogy mi történik és hogyan ver el egy kigyúrt vasfejű ember 3 másikat. Láttam a csalódásokat, a hazugságokat a rászedésket a kihasználásokat..minden szemszögből és minden részről. Láttam a félelmet a megbántottságot az öröm teli perceket és azokat amikor egy hitét vesztett 2 hónap mulva majdnem 15 éves kisgyerek, sír az ágyon és nevelőapja pisztolya felé nyúl a halántékához teszi a fegyvert és meghúzza a ravaszt de nem biztosította ki a fegyvert...kibisztosítja és újra meghúzza, de a fegyver nem sül el. Láttam a boldogságot azt, amit én boldogságnak nevezek és láttam azt, mikor egy 16 éves gyerek fekszik egy ágyon tapadókorongokkal a fején egy géphez kötve és utána majdnem a szemébe mondják, hogy őrült, mert az ami boldoggá tett egészen eddig most végleg eltűnt az életedből. Az az egy tényező ami világosságot jelentett az életedben és eltűnt és megint minden sötét lett..csak most sötétebb.
És itt vagyok a jelenben. És látom, azt mit műveltem egészen idáig. Rányomtam a kis "x"-re a sarokban. És a gépem egyből újraindult, félelmetes volt látni magam 5 másodpercig a sötét monitorban. Szeretnék más ember lenni, egy másik világban, messze innen. Láttam amit láttam, és szörnyedve gondolok vissza a tetteimre, hogy mit csináltam vele, hogy csak egy újabb csalódás voltam az életében, hogy nem voltam más csak egy szemét szörnyeteg aki még egyet belerúg.
Elsötétült az agyam. Mentem volna, nyúltam a kabátomért és elmentem volna éreztem, hogy itt nincs helyem. De történt valami... az ajtóm nyikorogva kinyitódott és egy kis ember szögdelt be rajta. " Kérsz egy harapást a mézeskalácsomból, anyu csinálta. ? "..és beleharaptam. " Anyu csinált mézeskalácsot ? " "Igen de nem kellett volna olyan nagyot harapnod mert még nem sült ki az egész és csak ezen van máz és ez az enyém volt és így most kevesebb." Meglátta, hogy a kezemben a kabátom és azt kérdezte: "Mész a Fannihoz?"..A szívem összeszorult a lábam remegett és éreztem, hogy most van az a pillanat amikor többet már nem bírok ki."Nem, nem megyek sehova." ...A kis ember ezzel kioldalgott a szobámból én pedig elsírtam magam.
Nekik és Neki semmivel sem lenne jobb. Sőt rosszabb lenne. És nem akarok többet senkit sem bántai, akit szeretek. Így visszadobtam a kabátom az ágyra és most itt vagyok. Amit eddig megtanultam az életről 3 szóval kitudom fejezni nektek : Az élet: " Mindig megy tovább."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése