Az élet egy színház és én vagyok a kelléke

Minden élet egy színdarab és mindenkinek megvan a saját
kis színdarabja. Én mégis úgy érzem, hogy nekem nincs,
vendégszereplőként ugrálok egyik darabból a másikba
azt sem tudva már melyik szerepbe kell belebújnom. 
Most, hogy egy felvonás végére értünk megtaláltam a szerepem.
Én voltam a gát, a negatív karakter, akit minden előadás végén 
"kifújjognak". Nem tudom mi volt pontosan a szerepem lényege.
Talán volt mivel szembeállítani és megkülönböztetni jót és rosszat
megtanulni, hogyan bánj el a rosszakkal és megtanuld értékelni a jót.
Csak egy dolog biztos ebben a káoszban:
A felvonás végére érve az én szerepem megszűnt, de a történetednek
még koránt sincs vége.
 

hm.

Emlékszel, amikor az irodalom fogalmazásod írtam
aznap este? Amikor festőfiúból hirtelen agyatlan,
házit körmölő, zombivá váltam egy kis időre a
kedvedért. El sem merem mondani, hogy akkor
mennyire megizzasztott az az általános iskolás
fogalmazás. Nem a nehézségétől szerencsére, hanem
egyszerűen nem tudtam a papírra koncentrálni csak Rád.
Ahogy átkaroltad a nyakam és megkérdezted, hogy
"A bátyám maradsz ugye?" majd nyomtál egy puszit
az arcomra, de mégis féloldalasan a számra. Én pedig
megszeppenve csak egy "Igen... a bátyád."-at tudtam
elnyökögni. Azóta múlt az idő és Te felnőttél és én
pedig félek, nagyon félek. 

Míg a halál el nem választ.

Felszabadulva róni a főváros utcáit, amikor egy lélek sincs
a tereken, csak a részeg korombéli tinédzserek "hőbölgése"
töri meg a csendet, akiket ha elkerülsz nem keveredhetsz
semmi bajba. Felemelő érzés volt szabadnak lenni, ha csak
egy éjszakára is. Nem függtem semmitől és senkitől mégis
a megszokottnál többet agyaltam. Talán jobb lett volna, ha
tiszta vizet öntök a pohárba, amikor még volt rá lehetőségem?
Az igazságot gyakran elrejtik van, aki szánt szándékkal
ösztönből teszi és van, aki csakugyan szánt szándékkal, de
mégis azért cselekszik úgy ahogy, mert ezt kell tennie ahhoz,
hogy minden rendbe jöjjön, ha valamit vagy valakit el is kell
hozzá veszítenie. Ahhoz, hogy végre rendben legyen minden
áldozatokat kell hoznia az embernek. Az egyetlen szabad estém
nemzetünk fővárosában mégsem tudtam senkit sem elérni. (...)
Nem érdekelt mi fog történni, de a felesek úgy csúsztak le a
torkomon a hattyúban, mintha csak ez hiányzott volna ahhoz, hogy
tökéletes életem legyen. Régen éreztem ezt a felemelő érzést.
Részeg vagyok, talán ez vett rá arra, hogy írjak ide.
Hiányzik az életem. 

Na, ha létezik pokol ma biztosítottam magamnak egy
fasza kis helyet oda.

Szerezd meg, próbáld meg megtartani, majd dobd el magadtól.

Éreztem, ahogy megérintett és elfutott a méreg. Amiről
tudom, hogy nem igazi az nem érhet hozzám. Biztosan
csak a párnahuzatot sikerült szétlábtornásznom és az
tűnt úgy, mintha (...)
Az ébredés, mindig kiábrándítja az embert. Csak
feküdtem arccal lefelé és nem bírtam mozogni. Éreztem
a melegséget az arcomnál. A párna magába szívott
és nem eresztett. Lehunytam a szemem, éreztem ahogy
megérintesz és hallottam ahogy azt suttogod:
Menned kell.

Loneliness.

Hosszan tartó séták az éjszakában, nyugalmas pillatok
sokasága. Ki ne vágyna rá néha, amikor a Föld csak is
azzal van elfoglalva, hogy forogjon minden teret magáévá
téve, melyben a káoszról már nem csak beszélünk, hanem
tényként van jelen? Személy szerint régebben ölni tudtam
volna a magányért, most mindent megtennék, hogy ne érezzem
minden másodpercben mennyire is elszigetelődve élem a kis
életemet, melyben nagy szó, ha valaki találkozásra invitál
és egy valakinél több emberrel beszélgetek. Különbség van
a között, hogy az ember menekül a másik elől, vagy nem áll
módjában elhagyni a négy falat, ami körbeveszi, mert ha kilép
a hét lakat alá zárt betonbunkeréből, elég a napon. Persze
választása minden esetben van az embernek, hogy szebbé
varázsolja az életét és elkerülje a sötét fellegeket, amik más
szemmel nézve talán egyáltalán nem is sötétek, csak mi
tartjuk csukva a szemünket. Ordítva rohannék neki a szürke
hétköznapoknak ha tehetném. Nem túl nagyra törő álmok, de
a feketénél egy árnyalattal mégis jobb. Ezért küzdeni kell, kitartani
és az erőfeszítéseidért cserébe meghallgathatod, hogy
a kezdetektől fogva így kellett volna csinálnod, vagy akár
még le is csesznek, amiért elkéstél a gyógyulásból. Hogy mi a
magányosság ? Nem kell bemutatnod nekem. Ne azért küzdj
és lázadj, hogy magányos lehessél, akármennyire is idegesít
vagy egyenesen kínoz a halál szagú társadalom.Idővel rájössz majd,
hogy minden megváltozik, hogy az idióta tv sorozatok tartottak eddig
életben és az  egészségtelen gyors kaják. Visszasírod majd a múltat
mert megbékélsz a jövőddel és nincs vissza út. Elfelejtődsz, lassan
kifakulsz az emberek emlékezetéből és csak egy nagy űrt hagysz
magad után, amiről senki nem tudja majd eldönteni, mi az. Az érzés
a hiányod lesz, de ők már erre nem fognak rájönni. Magányosság?
Köszönöm nem kell nekem bemutatni.  

Let the games begin (...) !

Hiába vártam, hogy véget érjen ez az egész cirkusz.
Megpróbálni magad elé festeni egy egész világot
képekből és emlékekből, nem egyszerű dolog.van,
akinek ez mégis sikerül. Megalkotni egy tökéletes
világ képét a szemeid előtt és minden kis rést betömni,
hogy még véletlenül se gyere rá arra, mi zajlik a
színfalak mögött. De az, hogy egy tökéletes színjátékot
kiélezel a nyomor elfedésére semmiben sem különbözik
az egyszerű hazugságtól. És egy egyszerű kérdés képes
romba dönteni a falakat, amiket vért izzadva húztál fel
magad köré:
"Neked miért van 90%-osod?"

Azt hittem véget ért, azt hittem sikerült, de a játék
még csak most kezdődik (...) és én állok vesztésre.