2012. július 13., péntek

Loneliness.

Hosszan tartó séták az éjszakában, nyugalmas pillatok
sokasága. Ki ne vágyna rá néha, amikor a Föld csak is
azzal van elfoglalva, hogy forogjon minden teret magáévá
téve, melyben a káoszról már nem csak beszélünk, hanem
tényként van jelen? Személy szerint régebben ölni tudtam
volna a magányért, most mindent megtennék, hogy ne érezzem
minden másodpercben mennyire is elszigetelődve élem a kis
életemet, melyben nagy szó, ha valaki találkozásra invitál
és egy valakinél több emberrel beszélgetek. Különbség van
a között, hogy az ember menekül a másik elől, vagy nem áll
módjában elhagyni a négy falat, ami körbeveszi, mert ha kilép
a hét lakat alá zárt betonbunkeréből, elég a napon. Persze
választása minden esetben van az embernek, hogy szebbé
varázsolja az életét és elkerülje a sötét fellegeket, amik más
szemmel nézve talán egyáltalán nem is sötétek, csak mi
tartjuk csukva a szemünket. Ordítva rohannék neki a szürke
hétköznapoknak ha tehetném. Nem túl nagyra törő álmok, de
a feketénél egy árnyalattal mégis jobb. Ezért küzdeni kell, kitartani
és az erőfeszítéseidért cserébe meghallgathatod, hogy
a kezdetektől fogva így kellett volna csinálnod, vagy akár
még le is csesznek, amiért elkéstél a gyógyulásból. Hogy mi a
magányosság ? Nem kell bemutatnod nekem. Ne azért küzdj
és lázadj, hogy magányos lehessél, akármennyire is idegesít
vagy egyenesen kínoz a halál szagú társadalom.Idővel rájössz majd,
hogy minden megváltozik, hogy az idióta tv sorozatok tartottak eddig
életben és az  egészségtelen gyors kaják. Visszasírod majd a múltat
mert megbékélsz a jövőddel és nincs vissza út. Elfelejtődsz, lassan
kifakulsz az emberek emlékezetéből és csak egy nagy űrt hagysz
magad után, amiről senki nem tudja majd eldönteni, mi az. Az érzés
a hiányod lesz, de ők már erre nem fognak rájönni. Magányosság?
Köszönöm nem kell nekem bemutatni.  



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése