Vers a veszprémi ninFához
Padlóra görnyedve vésem e sorokat kis füzetembe,
Mégsem sírok, nem szenvedek tudom, vége van a dalnak,
Mert a remény,a könny, a félelem már réges-rég meghaltak,
Kimondhatatlan ami most kettőnk fejébe szöget ütött,
Szívünkbe boldogság, kétségbeesetség, tehetetlenség költözött.
Talán a Sors akarta így, hogy ne lehessünk egymáséi ?
A Sors ki felrúg minden szabályt, ki előtt nincs lehetetlen ?
Ki tudja, hogy álljon kettőnk közé, ezen töpreng agyam szüntelen,
Te semmiből jött ninFa, te égi tüneméy, kin nem fog semmien átok,
Hogy lehetsz ilyen erős, hogy tudsz élni nélkülem, mondd, hogy csinálod ?
Félsz a jövőtől, félsz tőlem, azt mondod szeretsz, micsoda paradoxon,
Nem vagyunk egymáséi, töprengünk a múlton a jelent a semmibe taszítva,
Legyünk farkasok a hold árnyékában, sötét éjben járva, vonyítva,
Ordítsuk bele az éjszakába, a Sors arcába, hogy mi mások vagyunk,
Hogy bármit is hozzon a jövő, akár mint egy kemény kő, maradunk !
Drága ninFa ! Vigyél el innen oda, hol nincs se jó, se rossz,
Arra a tájra, hol száz és száz Tücsök ciripel, hol egymásra találunk,
Oda hol szívem örökre Tiéd lehet, ahol lelkeink ajtaját nagyra kitárjuk,
Ha nem viszel, ha azt kéred fejeltselek el, édes ninFám érted megteszem,
Csak annyit kérek, tudja meg mindenki, hogy Én, Őt, tiszta szívemből: Szeretem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése