.

Hatalmas hiba volt bemesélni magamnak akkor is, és most is. Miért szenvedek, ha nem muszáj? Miért nem mondom ki magamnak, ahelyett, hogy nevetséges firkálmányokból próbálok meg következtetni, mi folyik valójában? Lassan elveszek ebben a kitalált, szürreális valóságban. Nem tudom, hogy mi igaz és mi nem. És bármennyire is úgy hitték az okosok és még én is, de újfent nem segített az a vacak! Jobb lenne nekem, messze ezektől a képzelgésektől, a sárga fallal, a fehér ággyal, a kis vas asztallal és a nagy könyvespolccal. Nem tudom, most tényleg nem tudom, minden percben feszül a mellkasom és néha csak másodperceken múlik, hogy ne nyomjam le a zöld gombot.  És most? Most mi van? Egy olyan személy számára, akinek csak elmagyarázom vagy egyáltalán nem is tud róla, annak semmi. Semmi, mert ő ezt nem éli meg. Nem éli meg, hogy minden reggel úgy kel fel, hogy meg kell neki győződnie arról, hogy ez-e a valóság. Nem kell átélnie, hogy a 100 akárhányadik kísérlete dől kudarcba, afelé, hogy egy kicsit is jól legyen, hogy meggyőzze magát arról, hogy ő nem beteg. És nem éli meg azt sem, amikor be kell tennem a majd a lábam oda, hogy végérvényesen is kijelentsék, nincs tovább.