Ez az a dolog, ami még nem is ütött szöget a fejemben. Lassan már egy éve.. és én észre sem vettem. Nem számolom, hány nap telt azóta, nem számolom mennyi lehet még vissza, vagy hogy mennyi időt töltöttem köpenyes emberek társaságában és meddig kell majd befeküdnöm jövő hónapban. Nem számoltam, hogy úgy tűnjön, semmi gond nincs. Nehéz úgy tenni, mintha nem történne semmi, nehéz belemosolyogni az emberek arcába úgy, hogy a jobb oldalad le van bénulva és egy mankóra kell támaszkodnod. De az utóbbi időben, mindig is nehéz volt mosolyogni. Nem tudom kihez fordulhatnék, nem tudom kinek beszélhetek róla, sose tudtam mennyit szabad elárulni belőle, de eddig mindig túl sokat sikerült és vagy az lett a vége, hogy megbántottam valakit vagy pedig elment.
A kisgyerek csak kinevette, mikor a beteg bátyja megcsúszott a csokiban úszó konyhában, de ő nem bánta, sőt ... rá kontrázott .. és a földön fekve majszolták a tálban maradt csokit, de elég volt végighúzni a kanalat a hűtő oldalán, hiszen olyan volt, mintha csokiból lenne....
...és ahogy ott feküdtek végre szárnyra kelt egy őszinte mosoly, amit egy fülig csokis kisgyerek váltott ki. Hiszen mostanában csak ő van itt és mi lehetne boldogítóbb látvány egy csokitól teljesen összeragadt kis srác szájánál.... hiányoznak.
Jó lenne, ha végre véget érne, ha nem kéne többet ezt játszanom és hazudni mindenkinek. Tudom, hogy nem lenne kötelező, mondhatnám azt mindenkinek, hogy "héé semmi bajom" de akkor viszont egyedül maradnék, hiszen ki akarja hallgatni egy elkorcsult, lélekben teljesen összetört ember szavait? A végén még önszántanból kell elhívnom a pszicho-mókusomat egy bambira....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése