Asylum.

Feküdtem és nem bírtam megmozdulni, fájt mindenem. De én jól leszek. Berohantak a piros kabátosok akik fél éve rendszeres látogatói szerény kis hajlékunknak. De én jól leszek. Kicsapták a mára már jól ismert kis ágyamat és felraktak rá, rettenetesen fájt. De én jól leszek. Kicipeltek és meghallottam, a jól ismert sziréna hangot. De én jól leszek. Aztán megérkeztünk és a megszokott 56-osba vittek. Beszúrták, csepegett lefele, de nem használt semmit, aztán erősebbet kaptam és magával ragadott az álom. De én jól leszek. És álmodtam, nem tudom már mit, de nagyon jó volt. Aztán egy ápoló néni "Most már jobban leszel, de jobb lenne, ha bent maradnál megfigyelésen." mondata keltett fel, akiről én tudtam, hogy kicsoda, de ő nem tudta rólam, hogy én ki vagyok. Azt mondta minden rendben lesz , sajnos megtanultam olvasni az orvosok arcáról, miközben azt mondta "minden rendben lesz" a szemei azt mondták "Semmi sincsen rendben." De én jól leszek. Füllentett egy kicsit, hogy megnyugtasson így hát én is füllentettem neki. Nem kell, már jól vagyok, haza kell mennem. Pedig soha nem voltam még ilyen szarul, mint ahogy most vagyok. Mindig azt hiszem, hogy ennél rosszabbul már nem lehet az emberi szervezet, de mindig tévedek. De én jól leszek. És most itt ülök és érzem, hogy egyre jobban fáj. Egyáltalán nem vagyok jól, de jól leszek... hiszen a kedves ápoló néni is megmondta.