Örökké.

Fáj...elviselhetetlenül fáj. És a telefonod nem csöng ki... félek. 


Örökké

Fekszem, tollam hegye megakadt,
ennyi csak az, ami megmaradt.
Nagy batyum elhagytam már messze,
s a sorsom magja el lett vetve.

Nem tudom, utam merre visz majd,
nem tudom, ki nyújt segítő kart.
Nem tudom, mit hoz majd a jövő,
nem tudom lesz-e annyi erő.

Hiába próbálok felkelni,
ezt nem vagyok képes megtenni.
Betegség az, ami leláncol,
szenvedek a gonosz átkától.

Nem tudom, meddig bírom ezt még,
nem tudom, mikor jön el a vég.
Nem tudom, mikor jössz el értem,
Nem tudom, mennyi lesz, mit éltem.

Fájjon akárhogy, én várok rád,
én dobtam le a lakat kulcsát.
Én voltam ki hitte, jó lesz majd,
s ezzel nem okozok semmi bajt.

Nem tudom, miért bántottalak meg,
Nem tudom! Szívemben ott a szeg.
Nem tudom, miért tettem én ezt,
nem tudom, lelkem most mit érez.

Fáj a hallgatás, fáj a beszéd,
az ember falba verné fejét!
De nem tudom, semmit sem tudok,
Mert én, örökké beteg vagyok.

Kovács Gergő