Szomorú napra ébredtem (...)

Semmi sem változott, a kávéfőző ugyan úgy kotyogott reggel, mint ahogy szokott. Az első szál cigaretta is ugyan olyan érzés volt, mint máskor és a gyógyszeres doboz is ugyanúgy zörgött, ahogy eddig. Egy keddi reggel, nem tért el semmiben a többi keddtől, csak egy valamitől. A kétségbeesés és a tehetetlenség szagától bűzlött a konyha. Hangos puffanással értek földet a könnycseppek a konyhakövön és nem akarták abbahagyni, ütemet adtak a kotyogó kávéfőzőnek, a konyhaszekrény nyikorgásának és a kávés poharak által kiadott csörömpölő hangnak, amikor összekoccannak. Már a zöld, neves karkötő sem nyugtatta  meg a vörösen izzó szemeket és minduntalan hullatták az életet legjobban jellemezni tudó folyadékot. Ezután a többi testrész is kivette a magáét a történetből. A kéz együtt remegett a földre hulló könnyekkel, a szájnak esze ágában sem volt felfele kúszni -fáradt volt-, a szív megszakadt, a gyomor vitézül görcsölt és a tüdő pedig szorgalmasan védte belsejét a világ mocskos levegőjétől és nem akarta beengedni magába azt (...)  a térdek elgyengültek és a zilált test, bágyadtan roskadt össze a konyha közepén. A test csak pihent és nem akart engedelmeskedni birtokosának. A kávé addigra lefőtt, a konyhaszekrény nem nyikorgott és a csésze törötten hevert az érzelmektől mentes, szürke test mellett. Minden szerv, -ordítva a fájdalomtól- menekült volna ki a helyéről, új életet akart kezdni, valahol máshol, csak a beteg agy maradt a helyén és azt mondta: "Én nem kellenék senkinek, nekem nincs hova mennem, én itt maradok veled."