Call me the worst.

Lehet, hogy én vagyok a hülye, sőt biztos,de minden tőlem telhetőt megtettem, nincs tovább. Higgyetek rólam azt, amit csak akartok, de én elfáradtam. Bele fáradtam ebbe az egészbe. Nem tudom mi vár rám, de most már nem is érdekel. Csináljatok velem azt, amit csak akartok. Szedjetek szét, ne törődjetek azzal, hogy én mit akarok és ne törődjetek az érzelmeimmel sem. Csak egy könyv vagyok, amibe a szavak súlyosak és unalmasak. Tépjétek le a gerincem és szaggassátok szét a lapjaim, nem érdekel. Majd felállok és összerendezem magam.. újra és újra, addig ameddig bele nem halok. Most erőt veszek magamon és megpróbálok jobb kedvre derülni. Megpróbálom méltóság teljesen végigjárni az utat, amit a Sors állított elém legyen az hosszabb vagy .. rövid. Kitartok, de semmiképpen sem magamért, én magam nem érdemelném meg. Elmerülök a képzelt kis világomban, ahol az ember nem önző, nem öli meg saját vérét, nem tiporja a földbe és van miért élni, ahol gumicukor eső esik minden reggel 10:10 perckor és minden este 20:30-kor. Ahol nincsenek orvosok és diagnózisok,de van fagylalt árus bácsi és csokis muffin. Ahol a pittyegő orvosi gépek hangját elnyomja a lágy zongoraszó, ami egy kétszintes nagy sárga ház, felső szintjéről hallatszik és tölti be az eget. Ahol Ágas, Tappmancs, Holdsáp és marcipániai koboldok a legjobb cimboráim. És egy gyönyörű, barna szemű, mosolygós.....