Igen, az érzés... lassan kezdem megszokni, bár ezt nem megszokni lehet, csak beletörődni. Nem tudom, hogy mikor éreztem magam utoljára "jól", vagyis, de igen. Amikor mámorító tudatlanságban éltem. Hazudtam neki, hazudtam magamnak. "Ami, volt elmúlt." Hát kurvára ne múlt el. Az első kép amikor felkelek és az utolsó kép amikor lefekszem mindig ugyan az és meg sem tudom számolni hányszor gondolok erre egy nap, mert ezt nem tudom csak úgy elfelejteni, mert ezen nem teheti csak úgy túl magát az ember. Nem vagyok más csak egy ember. Egy ember, akit a környezete formál azzá, aki. Fekete gúnyában járok, a szemeim résnyire nyitva a fáradságtól és a fájdalomtól. Kifejezéstelen arcomra néha undor ül ki, amikor meghallom a sértő megjegyzéseket és a kimért beszólásokat. Csak azt sikerült bizonyítanom, hogy nem bízhatok magamban. Csak állok és várok, de mi két külön világban élünk most már, és úgy tűnik nekem, hogy nem akarod, hogy közöm legyen többet a Te világodhoz, amit teljes mértékben megértek. Elvesztem. Teljesen elvesztem a való világban. Nem tudom hol lenne most a helyem melletted vagy valahol egészen máshol vagy egy klinikán. Ez nem én vagyok, a régi akarok lenni, de nem megy. Mert ez jelen pillanatban nem tőlem függ, hogy miért?
A titkot a magammal viszem a sírba. Életet és jövőt adok, micsoda pompás befejezés. A jó cél amiért feláldozom magam, könyvekbe illő karakter lennék. Rettenetes egy ember vagyok, szörnyű, ... hányok magamtól.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése