*I hate feeling like this. /Lonely/

Ijesztő volt, nem kellett volna megnéznem azt a Dr. House részt... És rájöttem, hogy még a tv-ben is az orvosokat bámulom, szörnyű. Nem akarom, hogy véget érjen ez a hét.. inkább fekszem itthon lázasan egész hátralévő életemben, minthogy még egyszer betegyem oda a lábam. Kérdem én .. mikor lesz vége a rémálmoknak? Mikor? Mikor jön el az az idő, amikor nem rándul görcsbe a gyomrom a szavak láttára? Mikor jön el az az idő, amikor nem kell a táskámban plusz 40 oldalnyi kórlapot cipelnem tele olyan dolgokkal, amiknek a fele sem igaz? Nem tehetek mást, minthogy várok. Várok és tűröm azt, ami jön, mert tudom, hogy megéri. Aggasztó, hogy nem állok a helyzetek magaslatán, de kérdem én, volt olyan amikor sikerült felülkerekednem az érzéseimen valaha? Engem mindig is az érzéseim vezéreltek és sohasem a józan eszem. Az ösztönöm újra és újra cserbenhagy, a megérzéseim túl gyakran tévednek és most sincs itt senki, aki legalább a szememre hányná, hogy rosszul döntöttem. Hiányoznak az átnevetett délutánok és éjszakák, de már abban is kételkedem, hogy vajon igazak voltak-e. Behúzom a nyakam és befogom a szám, talán akkor nem kerülök olyan hamar padlóra. Érzem, hogy valami készül... és ez a valami kurvára fog fájni.