Optimism?

Igen, ki vagyok bukva. Hatalmas sebességgel robogok lefelé a grafikon görbéjén és, ha elértem a mélypontot utána csak felfelé és újra le. Ha a mélyére érek a mostani szakasznak, biztos vagyok benne, hogy egy cseppet sem lesz kellemes és segítségre fogok szorulni. A szüleimre nem számíthatok, akikben megbízok messze vannak tőlem és van, hogy látni sem akarnak. Ezek olyan dolgok, amiket lehetetlen leírni egy blogban, egy msn beszélgetésben vagy facebook chat-en. Nem látjátok az én szemszögemből ezt a dolgot. Nem érzitek a fájdalmat és a kibaszott tehetetlenséget. A mindig viccelődő és optimista énem haldoklik, szerencsére vannak olyanok, akik megpróbálják életre kelteni, minden tiszteletem az övüké. Nem viccelődök, mert itt már nincs min viccelődni. Nem mosolygok, mert nincs min mosolyogni. Legalábbis pillanatnyilag. Szeretném azt mondani, hogy jól vagyok, de hazudnék. Egy cseppet sem vagyok jól, de egy tegnapi beszélgetés után, sokkal jobban éreztem magam. Túl sok ez egy 16 éves gyereknek. És az, hogy egy kezemen képes vagyok megszámolni azokat az embereket, akikért odaadnám az életem, rémisztő. De az sokkal rémisztőbb, hogy ezekből az emberekből csupán pár darab tenné meg ugyanezt. De, ami most a legjobban aggaszt, hogy aki miatt küzdök, aki miatt még nem mondtam azt, hogy kiszállok, mert már réges-rég megtettem volna....mind1 hagyjuk....majd lesz jobb is.