"...Befordult a sarkon és házuk felé vette az irányt, elhaladt a nagy sárga ház mellett és ismételten vágyakozó pillantásokat vetett a kert felé, de megint csalódottan kellett észrevennie, hogy a kerti törpén és a szépen nyírt sövényeken kívül nincs ott senki. George egy pillanatra megállt a kapu előtt és fülelt. A sárga házfalak közül lágy zongoraszó hallatszott ki. A hangok eljutottak George füléhez és szép lassan felismerhetővé vált számára a dallam. A fekete kabátos fiú földbegyökerezett lábbal hallgatta a kis kalapácsok által ütögetett húrokat.
- Gyönyörű… - motyogta saját magának George, úgy érezte valakivel sürgősen meg kell osztania a csodálatos muzsika hallatát, de mivel az utca teljesen kihalt volt, saját magánál keresve sem találhatott volna jobbat erre a célra. Ő is csodálkozott, hiszen nem szerette különösen a komoly zenét, de ez a dallam, ahogy meghallotta rögtön erősebben kezdett kalapálni a szíve, gyomra most nem az éhségtől rándult göcsbe. A dal tele volt fájdalommal és George ezt érezhette meg, vajon létezhet-e az, hogy egy látszólag félelmetes és erősnek tűnő fiút, egy pár billentyű lenyomása, megállásra készteti? George észre sem vette, mikor a dallam véget ért, csak állt elmélyedve gondolataiban és bambán meredt a ház felső szintjére, ahonnan még egy perce a muzsika hallatszott. Biztos, hogy már hallotta ezt a dalt valahol, úgy emlékszik, mintha valaki dúdolta volna neki, még nagyon kicsi korában, egy teljesen más világban. Különös érzet ragadta el magával, a magány és a kétségbeesettség különös keveréke. Hatalmas késztetést érzett magában, hogy berontson a nagy sárga házba és furcsa kérdésekkel bombázza a bent zongorázó egyént, de erről a szándékáról letett, mivel az éhségtől gyötört hasa felordított, mint egy sebzett szörnyeteg. George kezével a hasához kapott és megszaporázta lépteit. Pillanatokon belül elérte házuk alacsony kerítését és már semmi nem izgatta csak a hűtőben található eledel, Abboth néni talán még sütit is csinált nekik...."
- Gyönyörű… - motyogta saját magának George, úgy érezte valakivel sürgősen meg kell osztania a csodálatos muzsika hallatát, de mivel az utca teljesen kihalt volt, saját magánál keresve sem találhatott volna jobbat erre a célra. Ő is csodálkozott, hiszen nem szerette különösen a komoly zenét, de ez a dallam, ahogy meghallotta rögtön erősebben kezdett kalapálni a szíve, gyomra most nem az éhségtől rándult göcsbe. A dal tele volt fájdalommal és George ezt érezhette meg, vajon létezhet-e az, hogy egy látszólag félelmetes és erősnek tűnő fiút, egy pár billentyű lenyomása, megállásra készteti? George észre sem vette, mikor a dallam véget ért, csak állt elmélyedve gondolataiban és bambán meredt a ház felső szintjére, ahonnan még egy perce a muzsika hallatszott. Biztos, hogy már hallotta ezt a dalt valahol, úgy emlékszik, mintha valaki dúdolta volna neki, még nagyon kicsi korában, egy teljesen más világban. Különös érzet ragadta el magával, a magány és a kétségbeesettség különös keveréke. Hatalmas késztetést érzett magában, hogy berontson a nagy sárga házba és furcsa kérdésekkel bombázza a bent zongorázó egyént, de erről a szándékáról letett, mivel az éhségtől gyötört hasa felordított, mint egy sebzett szörnyeteg. George kezével a hasához kapott és megszaporázta lépteit. Pillanatokon belül elérte házuk alacsony kerítését és már semmi nem izgatta csak a hűtőben található eledel, Abboth néni talán még sütit is csinált nekik...."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése