Crying

Igen, a blogom már rég nem olyan "színes." Ha ez zavar valakit, nem kötelező olvasni. Kérdem én.. miért történik meg velem újra és újra? Hmm ? Most minden erőmmel azon vagyok hogy jobban legyek..., de mindig ugyan az.. jön valaki a szememre hányja milyen egy barom vagyok, belém rúg és távozik. Mi lenne, ha hagynám, ha nem törődnék vele? Ha azt mondanám, hogy "elhiszem, amit mondd doktor úr" és karöltve, ugrálva örvendeznénk a kis iroda helységben, hogy megszabadultunk egymástól. Ez a dolog, a sok más dolog mellett, amire ez nem elmondható, most tényleg csak rajtam múlik. Rajtam áll, hogy mit hiszek el... Lassacskán már csak azon tűnődöm hogy milyen vastagak lehetnek a szobám falai. Félek, mert amint kiteszem  lábam a házból, kezdődik minden előröl. Pléhpofát fel és küzdeni az életben maradásért. Elegem van ebből az álarcból, legszívesebben ledobnám és bemutatnék mindenkinek, kezdve a kockafejekkel. Levenném és csak szaladnék, hogy átölelhessem és elmondjam mennyire sajnálom és, hogy mindig itt leszek. Nem szégyellem, nem akarok mást, mint elfordulni, futni és sírni. Sírni, mint egy óvodás kisgyerek és várni, hogy anyukám kézen fogjon és hazakísérjen. De mostanában még a sírás sem jön össze...

"A szeretet mindenek fölött való, a szeretetben nem fér meg a gyűlölet - de a tévedés igen."