Ha nem hallottam volna a tehetetlenség hangját tegnap este, biztos megteszem, amiért valójában bementem. Hallgatnom kellett volna a KKUs kocsira vagy a fekete macskára, bár nem vagyok babonás. Én csak ültem a sziklán a két lányra gondoltam és sírtam, és mintha nem is magamtól vettem volna ki a telefont ( jó igen kövezzetek meg, tudom nem lehetséges, mindenért én vagyok a felelős megint.) és inkább lerakta. Mit csinálhatott volna? Ő jól megvan a siránkozásom nélkül is, megvan ő anélkül is, hogy látnia vagy hallania kéne, hogy igen is szenvedek.
Sörtől és cigitől bűzlően, azzal a tudattal szálltam le a buszról, hogy megint nem sikerült.. hogy megint nem sikerült a rohadt életbe is! Pedig nem csak az én gondjaim szűntek volna meg. Sőt sokkal jobb érzés volt utána a földre görnyedve sírni, mint egy óvodás a barátod lábánál mondhatom. És az alak akinek kifogyott az arcszesze csak állt és végig hallgatott, majd mikor az idegrohamok véget értek megfogta a vállamat és felkarolt. Utána megsemmisülten futottam hazáig. Nincs erőm semmihez, még ahhoz sem, hogy felkössem magam, pedig azt érdemlem....de minek gyorsítani? Ha így haladok a közeljövőben már úgysem fogom itt rontani a levegőt többé, fogalmazzunk úgy, hogy az agyam megelégelte, hogy én próbálok parancsolni. Na ki lesz az a bátor aki meghúzza helyettem a ravaszt ? .... Az ember csak állt és hallgatott, és megfogta a vállam.. de ő legalább ott volt... ő legalább nem rakta le, hogy ne hallja egy fiú segítségkérő szavait.. hiába ordítottam a telefonba...inkább lerakta, de csak nála változott meg minden...a baj csak fokozódott mégis ezé a lányé minden tiszteletem és a szívem is.. nem hazudok. Örökre ott maradt. Elég, abból, hogy csak bántani tudom őt, inkább felkötöm magam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése