Félek a mától.

Április 30.
- Az áldott szombati 17 óra-

Hiányzik az érzés, az a mostanra már messze keringő,
szívemet megóvó, ajkat rezegtető, soha vissza nem térő.
Olcsó kölniként a polcon porosodva várom a használatot,
kiengedni szívemből mindazt, mit az magábazáratott.

Egy régi, poros bőrkötéses könyv, sárga, foszló lapokkal,
egy százszor gerincére ejtett, átitatva sanyarú sorssal.
Sanyarú sorssal, keserű tintával, teleírva önkényesen,
mindaz mi benne van számomra, mára már történelem.

Egy rácson lógó lakat, melyhez minden szombaton kijárva
idézem fel a szép emlékeimet, majd egy nagy sziklára kiállva,
Reá gondolok, és mi vagyok valójában s kín fut végig ereimben,
Egy kölni, egy könyv, egy lakat, s egy gonosz, kinek neve sincsen.

Kétségbeesve nézve le a szikla széléről, a szívem csak kalapál,
de nincs itt senki, csak magam vagyok, csak a csend, ami kiabál.
Nincs, itt senki ki megfogná, két kezem a fülembe suttogná „nincs baj,”
egyedül vagyok, nincs senki, én csak lépek egyet, s hallatszik éles kacaj.

Kacaj, mi torkomat kínjában hagyja el, hogy véget ért a rémálom,
nekem mostantól nincs több sírás, gyógyszer vagy halál a világon.
Nincs, több fájdalom csak érjek le a földig, egy lépéssel megoldódott,
ha meghaltam, kérésem az, kik nem jöttek segíteni, írjanak nekrológot.

Kovács Gergő