Hajnali séta egy másik városban.

Becsukódott a kórház ajtaja, még nem volt teljesen világos, olyan kihalt volt minden, hogy örülnék, ha mostantól ilyen lenne a világ körülöttem. Csendes, nyugodt. Akaratlanul is kitört belőlem egy sóhaj. Nem olyan volt mint a többi. Ebbe a sóhajba belekeveredett, a szánalom, a megkönnyebbültség, a csalódás, a boldogság, a nyugodtság, az egyedüllét, a veszteség, a kétségbeesettség, és a magány íze. Nem tudok megfelelni, nem csak másoknak, de saját magamnak sem. Én tényleg küzdök, mindent megteszek amit csak tudok, de úgy tűnik ez nem elég, felül kéne szárnyalnom önmagamat, de túl messze van még cél és ki tudja mikor lesz ennek az vége. Tudom, mindig is tudtam, hogy hol van a saját képességeimnek a határvonala. Meg akarom fogni a kezed és óvatosan átlépni ezt a vonalat. Nem kell más, csak maradj itt és maradj az akinek megismertelek.