Emlékek egy álomban
Az ember igyekszik a megmagyarázhatatlanra is választ találni, bizonyára mindenki találkozott már ilyen helyzettel. „Miért mozdult el a befőttes üveg a polcon, amikor senki sem nyúlt hozzá?” – Na, jó ez nem lenne elég erős érv egy filozófus vagy, akármilyen tudósemberrel szemben folytatott vitában. Főleg két lekvárt imádó öcskössel a hátam mögött. Vajon igaz-e azon információ tömkelege, hogy az ember, mint egy összetett rendszer, épül fel különféle sejtekből? A választ biztosan nem tőlem fogják hallani, nem konyítok a tudományhoz. Én csupán egy érdeklődő suhanc vagyok, ki tollat ragadott és papírra merte vetni kérdéseit. Szóval nem vagyok se tudós, se költő (bár utóbbi iránt jobban hajlanék) mégis megkérdezem az örök kérdést, ami már a kezdetek óta piszkálja az emberi fantáziát: „Mi dolgunk a világban?” …
… Felnéztem az égre, aztán ismét lepillantottam a sárba, majd a köröttem zsibongó sokaságra irányítottam tekintetem. „Robotok.” Ez ugrott be elsőnek. Mindenki kezében fekete aktatáska, a hozzá pontosan illő fekete esőkabáttal, kalappal és esernyővel. Csak én álltam a tócsa közepén egy tarka szmokingban furcsán összekombinálva egy kék rövidnadrággal, térdig felhúzott vonatos zokniban. Nyilvánvalóvá vált számomra, hogy álmodok. Nem akartam megismerni ezt a szürke helyet, de muszáj volt kilépnem a tócsából, mivel a szandálom átázott, és ahogy kiléptem a lábam önálló életre kelt. Mentem és azzal voltam elfoglalva, hová is tarthatok éppen. Mivel választ ismét nem találtam kérdésemre inkább arra próbáltam összpontosítani, hogy hol lehetek, de semmi sem tűnt ismerősnek. A szandálom csak adta ki magából azt az idegesítő cuppogó hangot, ahogy az egyszínű macskakőhöz ért. Tehát nem tudtam hol vagyok és hová tartok. Gondoltam megkérdezek egy „szürke embert”. De hogyan szólítsam meg? Maradtam a régi, a valóságban is jól bevált módszernél: „Elnézést meg tudná mondani hol, vagyok?” – szegeztem rögtön a kérdést a velem épp szembe jövő „robotnak”, mire ő csak hozzám vágta az aktatáskáját és folytatta útját. A lábaim megálltak, valószínűleg ők is kíváncsiak lettek a táska tartalmára. Talán ebben lehet a kérdéseimre, oly régóta keresett válasz? Csak is úgy tudhattam meg, ha kinyitom, mi sem egyszerűbb, hiszen ez csak egy csatos aktatáska, még zárkombináció sincs rajta. A csatok pattantak, én lélegzet visszafojtva vártam, nem tudom miért, de úgy éreztem meglesz az, amiről még nem tudom micsoda, de nekem biztosan szükségem van rá. Képek voltak benne. Nyomorult kis papírok. Egy pillanatra elöntött a düh, de aztán ahogy közelebbről megnéztem azokon a képeken...én szerepeltem. Én, ahogy 14 éves fejjel fogom az első gitárom. Aztán egy másik, amikor egy szavaló versenyen elért, első helyezésemet tartom büszkén, az első balatoni nyaram, a legjobb barátom, a kedvenc ételem, a kedvenc dolgaim. Mire az utolsó képhez értem szinte csak úgy kiszíneztem a környezetemet. Az emberek levetették szürke egyenruhájukat és színpompás árnyalatokat terítettek magukra. A falak, a járda, a villanyoszlopok, mind kiszíneződtek, majd a kezembe vettem azt a bizonyos utolsó képet. Azon is én voltam és éppen egy gyönyörű sötétbarna hajú lányt öleltem rajta. Könny szökött a szemembe, de én továbbra is mosolyogtam, aztán történt valami. Valaki meglökött hátulról és egy még fel nem száradt pocsolyába estem. Valami nagyot dobtak a fejemre, egy újabb aktatáska volt. Hallottam, ahogy az illető, aki így elbánt velem még odamorog valamit. Feltápászkodtam és még láttam elsuhanni a világító tömegben egy fekete ruhás, kalapos, esernyős alakot, de nem igazán foglalkoztatott se a szürke robot, se a sáros gönceim. Zihálva kinyitottam a táskát. Még több kép. Remélem, folytatódik, remélem, még látom a gyönyörűséges lányt! De nem így történt, már az első képnél lehervadt a mosoly a pofámról. Mint ahogy az előző képeken, ezen is én szerepeltem, de máshogy. Tél volt és én egy parkolóban feküdtem a hóban, a lány elment és éreztem a szívem újra összetörik. Egy másik képet vettem a kezembe, egy hídon álltam és bambán meredtem magam elé, a képen már vörösek voltak a szemeim a sok sírástól. Következő kép: egy pisztolyt szorítok a halántékomhoz, meghúzom a ravaszt, de nem sül el fegyver, megpróbálom ismét. Kibiztosítom, felhúzom és meghúzom a ravaszt, de a pokolgép ismét becsődöl és én élek tovább azzal a szörnyű tudattal a fejemben, hogy én megtettem volna, nem rajtam múlott. Aztán jön a következő: Egy ágyhoz kötözve fekszem több tíz féle gyógyszerrel a testemben. Most egy Rubik kockázó kislányt látok, azt mondja, ne hagyjam magára abban a nagy fehér épületben, aztán egy másik fotón egy sír előtt állok, a kislány sírja előtt… elkéstem. Rá kellett jönnöm, hogy ezek a táskák nem képeket, hanem az emlékeimet rejtik magukban. A könny megcsillant a szememben, a képeket gyorsan visszaszórtam a helyükre és becsuktam az aktatáskát. Felnéztem az égre, majd lenéztem a sárba, aztán tekintetem a tömegre helyeztem. Minden sokkal szürkébb volt, mint mikor megérkeztem és már rajtam sem a tarka szmoking volt a rövidnadrággal és a vonatos zoknival, hanem én is fekete esőkabátban álltam esernyővel a kezemben. Fogtam és elindultam a tömegben, kezemben az emlékeimmel. Nem siettem, nem volt célom. Megláttam egy furcsa embert a tér közepén undorító tarka szmokingban, ahogy egy aktatáskából képeket pakol ki és jót mosolyog magában, körülötte minden visszataszítóan színes volt. Háttal állt nekem, mellesleg az utamban. Csordultig voltam indulattal, fellöktem a bohócot, mire ő egy pocsolyában landolt, fejére dobtam a saját aktatáskámat. „Nesze itt van, nekem ez nem kell.” – morogtam neki és eltűntem a hányingert keltő színáradatban.
2011.10.03
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése