Én csak néztelek ahogy panaszkodsz a "szar életed" miatt és az utadba kerülő kavicsba is belekötsz. Nem kifejezetten szép jelzőkkel aggattad az édesanyám, amikor azt merészeltem mondani, hogy vannak a világon akiknek sokkal rosszabb, mint neked, mert elhagyott a szerelmed és összevesztél a szüleiddel abba még nem halsz bele. Nos nem merem rád fogni, hogy nő vagy, inkább azt mondom: Ember vagy. De én nem vagyok lobbanékony természetű kivéve, ha a "rossz" személyes dolgaim után érdeklődnek. Komolyan mondom, amikor azt mondtad én csak egy pipogya kisgyerek vagyok akinek az életében még semmi gond nincs, minden erőmet össze kellett szedjem, hogy ne röhögjek az arcodba. De ez nem olyan fájdalmas, önelégült, gonosz kacaj, hanem olyan érzés volt inkább, mint amikor a másik akkora hülyeséget beszél, hogy akaratlanul is elröhögöd magad. Tudod mit ? Őszintén még jól is esett. Megérte felkelnem reggel 6-kor, csak miattad, mert felzörgettél. Bunkó vagyok meg utálsz, meg folytathatnám, de nem akarom (...) akkor is felvillanyoztad a délelőttömet és ezt mások is észrevették. Tudatlan kiskölyök, ez tetszik, bárcsak az lehetnék. De hát, mint minden jó ez is elmúlik. Egy telefonhívás, egy diagnózis és vége. Rájöttem, hogy hiába próbálok a régi lenni, nem megy, úgyhogy maradok, aki vagyok (...) de azért jól esett és bántam meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése